A belső világ

Mi ez és miért fontos?

Véleményem szerint a belső világunk az, amik mi vagyunk kondicionálás, mítoszok, előítéletek, torzulások és triggerek nélkül – anélkül, amit a szüleink, a társadalom és az élettapasztalataink programoztak belénk. Lényegében a belső világunk a “tiszta énünk” – minden olyan tevékenység, érték, remény és bármi más, ami táplálja a lelkünket és a jóllétünket. A “tiszta énünk” velünk születik. Az formálja, amihez vonzódunk, ami fénnyel tölti meg a lelkünket, ami együtt rezeg velünk az éppen aktuális megértésünk alapján.

Lindsay Gibson a Szülősebek című könyvében leírja a belső világ felfedezésének fontosságát és az ajándékokat, ami a belső világ ad nekünk:

• Lelki egyensúlyunk és stressztűrő képességünk
• Önmagunk teljességének érzése és az önbizalmunk
• Az a képességünk, hogy másokkal meghitt kapcsolatot tudjunk kialakítani
• Az önvédelem képessége
• Életcélunk ismerete

(A könyvajánlót itt éred el: https://instablog.hu/2025/03/26/lindsay-gibson-szulosebek-gyakorlati-eszkozok-a-hatarszabashoz-es-autonomiank-visszaszerzesehez/)

Ahogy haladok előre az időben és fedezem fel a belső világomat, egyre jobban egyetértek ezzel. Úgy képzelem el a belső világot, mint egy világítótornyot, ami a legsötétebb óráinkban is utat tud mutatni nekünk. Ha látom magamban ezt a jelzőfényt, akkor tudom, hogy bármilyen szakadékból ki tudok mászni. Mindegy, hogy milyen mély, mennyi ideig tart, vagy hogy hányszor esek vissza és kezdem elölről. Ez a fény stabilizál és minden nehézség ellenére feltölt annyi derűvel és higgadtsággal, hogy ki tudjak tartani.

Azt hiszem, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy a legtöbben olyan belső világgal jövünk a világra, ami csupa fény, szeretet és öröm. De újszülöttből felnőtté válva megtapasztaljuk, hogy az a materiális világ, amiben élünk, az bizony nem csupa fény, szeretet és öröm. Hogy túléljünk, megtanulunk alkalmazkodni. Az alkalmazkodás során pedig a legtöbben elnyomjuk, elfelejtjük, elrejtjük, bezárjuk vagy akár teljesen eltöröljük és elpusztítjuk a belső világunkat.

Hogyan alkalmazkodunk?

Elmesélek egy példát a saját életemből. Biztos vagyok benne, hogy sokakkal megesett. Amikor kisbaba voltam, az volt a bevett gyakorlat, hogy hagyták a babákat álomba sírni magukat. Szóval már csecsemőként megtanultam egyedül elaludni és azt is, hogyha csendben vagyok, akkor kapok pozitív megerősítést a szüleimtől. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy az igényeim igazából nem fontosak, hiszen senki sem reagált a sírásomra. Akár éhes, akár szomjas voltam, vagy csak egy kis babusgatásra vágytam, mindent napirend szerint kaptam, nem az igényeimnek megfelelően.

Az ilyen tapasztalatok jellemezték a kisgyermekkoromat, majd később az iskolában is megerősítésre kerültek ezek az alkalmazkodási módszerek. Illetve mire iskolás lettem, addigra a szüleim is elindultak az alkoholizmus lejtőjén lefelé. Természetesen az idő előrehaladtával egyre csendesebb lettem és próbáltam mindenki elvárásainak megfelelni. Én voltam a “csendes, jó gyerek”, még kamaszként is. Ez amúgy totál szívás. Azt hiszem, erről is írok majd egy bejegyzést. 🙂

Tehát miközben a kölcsönösség – az egyenlő mértékű adás és kapás – volt az egyik alapköve a belső világomnak, mégis arra lettem kondicionálva és magamat is arra neveltem, hogy elnyomjam a saját igényeimet másokéval szemben. Ez volt az én túlélési módszerem. És ez nem a szüleim hibája. Ők is csak követték az utasításokat, amit az orvos, vagy  a védőnő mondott, vagy ami le volt írva a gyermekgondozási könyvekben, vagy azt amire a szüleik tanították őket. Lehet, hogy érezték, hogy valami nincs rendben, de nem vették figyelembe ezeket az érzéseket – abban az időben így működött a társadalom. És őszintén szólva még ma sem beszéljük és értjük az érzelmek nyelvét.

Mi volt a Te túlélési módszered gyerekkorodban?

A minta megváltoztatása

Csupán néhány évvel ezelőtt, a harmincas éveim végén jöttem rá, hogy mindenkinek a kedvében járni nem a legjobb út. Ahhoz, hogy ezt meglássam, ahhoz extrém módon el kellett fáradnom és hozzájárult egy bukás sorozat is. 

Húsz évig értelmetlen irodai munkát végeztem, mindig várva az előléptetést, ami sosem jött. Szépen végignéztem, ahogy mások  másznak feljebb a ranglétrán az én munkámat használva, vagy akár ellopva. Ennek ellenére azt mondtam magamnak, hogy ez rendben van így, hiszen nekik jobban kell a siker, s amúgy jó emberek, kedvesek velem.

Aztán kiégtem. Egész pontosan több százszor kiégtem az elmúlt húsz év alatt, míg végre rájöttem, hogy változtatni kellene valamin.

Éreztél már valaha így? Amikor minden egyszerűen csak szar? Mit tettél akkor, min változtattál?

Én úgy döntöttem, hogy befelé fordulok, hiszen kívül már nem volt semmi. S amint megtettem, felfedeztem a kölcsönösséget. Elkezdtem kiegyensúlyozott kapcsolatokat építeni, ahol kaptam is, nem csak adtam. Ki mertem mondani, hogy mire van szükségem, mit akarok és mit tudok cserébe nyújtani. Elvesztettem több barátot, de mégis stabilabb, kiegyensúlyozottabb lettem.

Először persze nem emberekkel gyakoroltam a kölcsönösséget, hanem növényekkel és állatokkal, mert számomra sokkal könnyebb velük kapcsolódni. Például: elültettem egy paradicsom magot, ápoltam, öntöztem, s cserébe gyönyörű és ízletes paradicsomokat kaptam. A paradicsom meghálálta  gondoskodást. Ez a kölcsönösség.

Ezután lett egy kutyám, Vackor. A csoda kiskutyámmal könnyen meg tudtam osztani az érzéseimet, biztonságban voltam mellette — Vackor a mai napig elfogad és szeret úgy, ahogy vagyok. Gondoltam, hogy ez az emberekkel is illendő lenne, hogy így legyen — persze a megfelelő emberekkel, akikkel együtt rezeg a belső világunk. S mindeközben nem kell szégyellnem magam azért, ha nemet mondok azoknak, akikkel nincs meg semmilyen szinten a közös rezgés.

A belső stabilitás ereje

Amikor tehát megismered és elfogadod a belső világod — amikor megtudod, mi okoz neked örömet, mi bosszant fel és hogyan működik a személyiséged —  ezzel kifejleszted a belső stabilitásod és az ellenállóképességed.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fogsz érezni semmit, sőt inkább egyre több mindent fogsz érezni, negatív érzéseket is: szomorúságot, dühöt, csalódottságot vagy akár depressziót. De ezek az érzések már nem fognak a hatalmukba keríteni. Nem ejtenek túszul hosszú időre, hanem hamar visszanyered az érzelmi kiegyensúlyozottságot, hiszen tudod, hogy értékes vagy és bízol a képességeidben. El tudod hallgattatni a kritikus belső hangot.
Értékelni fogod a dolgokat és az embereket úgy, ahogy vannak. De legfőképpen tudni fogod, hogy mire vagy képes.

És én biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindenre képes vagy. 🙂

Íme néhány egyszerű kérdés, ami segít felfedezni a belső világod:

• A nap folyamán mikor érzed magad a leginkább önmagadnak? Mit csinálsz ilyenkor?
• Vannak olyan helyek (akár igazi, akár képzelt), ahol békében, biztonságban érzed magad? Hogy néznek ki ezek, milyenek a hangok, milyenek az illatok?
  
• Mik azok az apróságok, amik biztosan örömet okoznak? — egy bizonyos illat, az időjárás egy eleme vagy egy napszak?
  
• Ha úgy töltheted el a napot ahogy csak akarod, mit tennél?
  
• Milyen emlékek csalnak mosolyt az arcodra? Mit árulnak el ezek az emlékek arról, hogy mi a fontos számodra?
  
• Melyek azok a tulajdonságok, amiket a leginkább értékelsz másokban? Hogyan tükrözik ezek a saját tulajdonságaidat, amiket értékelsz magadban vagy amiket erősíteni szeretnél?
  
• Vannak olyan álmok vagy hobbik, amelyeket megőriztél az évek során, még akkor is, ha épp nem foglalkoztál velük aktívan?
  
• Amikor elképzelsz egy biztonságos helyet magadnak, mi van benne? Ki van ott veled, ha van egyáltalán valaki?

Nem kell egyszerre, vagy teljes mondatokban, vagy egyáltalán szavakban válaszolnod ezekre a kérdésekre. Néha egy érzés vagy egy felbukkanó kép többet elárulhat, mint egy hosszú magyarázat. Hagyd, hogy a kérdések leülepedjenek, és térj vissza hozzájuk, amikor úgy érzed, hogy itt az idő, amikor eszedbe jutnak. A belső világodat nem kell siettetni – egyszerűen csak odafigyelésre van szüksége.